A nagy fűzfás park padjai előtt piros és sárga színben pompáztak a virágok. A sarki fagylaltozóban csak néhányan ücsörögtek hideg, krémes finomságukat majszolva. A kis teraszon most egyedül állt a csocsóasztal, aminek szűk torka rengeteg ötvenforintos lenyelt, amikor megindult a tanév, hiszen a hetedik-nyolcadikos fiúk gyakran itt vívták a vérre menő bajnokságukat a piros és kék bábúk között. Augusztus vége volt már.
Mindig szerettem az iskolakezdést, akkor is, ha nem én voltam a legjobb tanuló. Még most is érzem az orromban az új füzet és tankönyv finom illatát. Alig vártam, hogy a nyári szünet után újra láthassam az osztálytársaimat. Érdekes, pedig falun laktam. Nyáron azonban mindenki a maga baráti körével mulatta az időt. Én szerettem biciklizni, bóklászni a határban, vagy éppen elmenni Kisvárdára, a strandra. Mások külföldön nyaraltak, vagy valamelyik nagyszülőnél.
A park mögött ott magasodott a Honfoglalási-emlékmű, ami Árpádot és a hét vezért ábrázolta, ahogy belépnek a Kárpát-medencébe. Mögötte pedig ott volt az iskola épülete. Falát egy nagy életfa díszítette, aminek a tetejében volt egy napóra. A drótkerítésen még mindig ott tátongott a lyuk, amin óvodásként, és alsósként átbújva bejuthattunk az iskolaudvarra, hogy ott játszhassunk, ha zárva volt mindkét kapu.
Meleg, nyári délután volt, amikor megkezdődött a tanévnyitó. Nekem korában kellett érkeznem, mivel drámaszakkörös voltam, és verset mondtam. A próbákon is nagyon jól ment a szavalás. A tanárom többször csillogó szemmel nézte, ahogy a betűk életre kelnek általam. Az ünnepségen odaálltam a mikrofonhoz, enyhén megköszörültem a torkomat, és elkezdtem:

Vorák József: Az én iskolám

Olyan az én iskolám is,
Akárcsak a többi ház,
S mégsem olyan, mert abban a
Szellem lakik, a tudás.

Ott ismertem meg a könyvet,
A betűt, a számokat,
Ott szőttem a jövendőről
Szép és komoly álmokat.

Szeretettel gondolok rá,
S ha előtte elmegyek,
Mint hű fia, tisztelettel
Meghajtom a fejemet.

Olyan az én iskolám is,
Akárcsak a többi ház,
S mégsem olyan, mert abban a
Szellem lakik, a tudás.

Jólesett az ezt követő taps. Ezután az igazgatónő mondott beszédet. Én visszaálltam az osztályomhoz és akkor megpillantottam Őt. Szőke volt. Haját kibontva hordta. A könnyű nyári szellő finoman bele-bele kapott meglibbentve néhány aranyszínű szálat.
Térdig érő fekete szoknyát és fehér blúzt viselt. Barna szemei méltóságteljesen figyelték a tanévnyitó ünnepséget: a leendő elsősök műsorát, és a beszédeket. Nem tudtam ki Ő. Zsolti, az egyik osztálytársunk súgta meg nekünk, mivel ő a magyartanárunk fia volt, hogy egy új lány érkezett, és a mi osztályunkba fog járni. Hatodikosak voltunk, felsősök, s mint minden kamasz, némi érdeklődést mutattunk a másik nem iránt. A lányok persze szúrós szemmel mérték végig az új jövevényt, és egymás között néhány élcelődő, és féltékeny mondatott váltottak.
Az ünnepség végén elfoglaltuk a tantermeinket. Friss, tiszta illat lengte be a teret. A festők jó munkát végeztek. A teremben három oszlopban helyezkedtek el a jól megszokott zöld padok és támlás székek. Az osztályfőnökünk egy matematika tanárnő volt, aki néhány esztendeje került ki a főiskoláról. A harmadik éve vitt bennünket. Ő hívta ki az új lányt és állította a tanári asztal mellé.
– Kérlek, mutatkozz be az osztálynak!
– Fésűs Kata vagyok! A nyáron költöztünk ide anyukámmal, Fényeslitkére a nagymamához. Eddig Nyíregyházán laktuk.
A rövid bemutatkozás után megkaptuk az órarendünket, majd hazaengedtek minket. Pisti barátommal betértünk a fagylaltozóba. Kicsit úgy mutattunk egymás mellett, mint Stan és Pan. Én magas voltam, ő pedig alacsony.
– Nagyon jó csaj! – mondta nekem Pisti, miközben a zöldalma ízű fagyiját nyalta. – A többi lány sárga az irigységtől.
– A B. osztályos lányok is furcsán néztek rá – mondtam én.
– Azt hiszem barátom, egy csudajó tanévünk lesz!
Pisti optimizmusán elmosolyodtam, majd hazamentem és kiélveztem azt a néhány napot, ami még a nyári szünetből maradt.
Hétfő reggel elindultam az iskolába. A tanév elején mindig nagy örömmel indultam el, persze ez a lelkesedés napról-napra csökkent. Általában a fal felőli oszlop utolsó padjában foglaltam helyet. A magasságom miatt ideális hely volt, így legalább a többiek is láttak valamit a táblából. Az új lány a középső padsor negyedik padjában ült, egyedül.
Általában egy osztályban mindig vannak kis csoportok, klikkek, akik hasonló érdeklődésűek. Nálunk két ilyen csapat volt: a vagányak, és a szendék, természetesen ez is fiú-lány szekciókra osztva. Én az utóbbiakat erősítettem. Pisti, Fodi, Gyurka és jómagam általában egy bolyban ültünk és mozogtunk. Nem voltunk kirívóak. Csendes, visszahúzódó fiúk voltunk. Tomi, Kishalál, Laci, Roli pedig az osztály vagányaiként pedig mindig igyekeztek „menőnek” látszani a diákok és tanárok előtt.
Kishalál neve még a nagyapjától ragadt rá, aki vasutas volt, és az volt a különleges ismertetőjegye, hogy halkan járt, ezért a munkatársai mindig megijedtek, amikor nesztelenül a hátuk mögé állt. „Úgy jössz, mint a halál!”– mondták neki többször ezért el is nevezték Halálnak, ami a község száján továbböröklődött az utódaira.
Zsolti amolyan „hídember” volt a két klikk között, ő volt az, aki mindkét csoportban jelen volt.
A szende lányok hamar pártfogásukba vették Katát. A vagányak viszont csak végigmérték a szemükkel és elfordították a fejüket. Kata kedvesen beszélgetett mindenkivel, igyekezett megtalálni a helyét az osztályban. Már az első tanórákon előjött, hogy okos, értelmes lány. Sokat olvasott, jól ment neki az angol, és a matek, a történelmet megtanulta, de nem az volt kimondottan a kedvence.
Elérkezett a péntek. A kedvenc napom. Nem csak azért, mert az utolsó tanítási nap volt, hanem mert akkor volt a drámaszakkör. Szerettem a szerdai néptáncórákat is, bár abban nem igazán voltam annyira ügyes, ellenben a drámában jobban remekeltem. Talán harmadik osztályos lehettem, amikor a Színművészeti Főiskola hallgatói egy gálaműsort adtak az iskolánkban. Egy falubeli fiatalember tanult ott, és elhozta az osztályát, hogy nálunk lépjenek fel. Nekik jó gyakorlási lehetőség volt, mi pedig élveztük a bohózatokat, és a musicalbetéteket. Én akkor, és ott eldöntöttem, hogy színész leszek! Negyedikesként be is iratkoztam a szakkörre.
Délután háromkor egy emeleti teremben gyűltünk össze, amit bár könyvtárnak neveztek és volt is benne néhány polcnyi könyv, inkább drámateremnek használtuk. A bátyámmal beszélgettem, aki szintén szakkörös volt, és gimnazistaként visszanézett a tanév elején a drámásokhoz, amikor belépett Kata. Elcsodálkoztam. Mit kereshet ő itt? Egyáltalán honnan tudja, hogy létezik ez a csoport? Kisvártatva belépett Emília tanár néni, a magyartanárunk, aki a szakkör vezetője volt. Bemutatta az új lányt, akit ő invitált meg közénk.
– Tudjátok, Kata nagyon kifejezően tud verselni. Azért hívtam meg ide, hogy fejlessze a tehetségét, és persze azért, hogy a kis színjátszó körünk még jobb lehessen.
Engem elöntött az irigység. Az évfolyamomban én voltam a legjobb verselő. Senki sem tanulta meg olyan gyorsan a verseket, mint én, és nagyon jól tudtam hangsúlyozni is. Erre most idejön Nyíregyházáról ez a kis fruska, és letaszít a dobogóról? Na, azt már nem! A bátyám látta rajtam, hogy valami nincs teljesen rendben nálam.
– Mi van Töki, tetszik a szöszi? – ugratott.
– Fogd be! – mordultam rá suttogva.
Mivel ez volt az első foglalkozás csapatépítő játékot játszottunk. A testvérem a szárnyai alá vett, így én a „nagyokhoz” kerültem. Kata természetesen a „friss húsokhoz” került. Jókat nevettünk a rögtönzött szituációs játékokon. Itt tanultam meg improvizálni, feltalálni magamat a nehéz helyzetekben.
Ezután átbeszéltük azt, hogy a tanévben milyen darabokat kell előadnunk. A legfontosabb a karácsonyi műsor volt. Nagy lehetőség volt benne, mert nem csak a diákok, hanem a tanárok is részt vettek néhány rövid produkcióval. Évekig emlegették a történelem tanárnő és a testnevelő tanár duettjét, ahogyan előadták a Cintányéros, cudar világot.
A tanév közben csak telt. Tanórák, dolgozatok, felelések, hol jobb, hol kevésbé jobb eredményekkel. Én mást sem hallgattam a pedagógusoktól ez idő tájt, hogy „Kata így…”, meg „Kata úgy…”. Még az osztály vagánysrácainak az érdeklődését is felkeltette a csendes, okos lány. Valóságos pávatáncot jártak körülötte a felzselézett hajúkkal, és színes ingjeikkel.
– Majmok… – gondolkodtam kicsit hangosabban a kelleténél.
– Mit mondtál? – fordult oda hozzám Kishalál, és ökölbe szorította a kezét.
– A majmok bolygója… tegnap volt a TV-ben. Láttad?
– Te nem vagy komplett… – szólt és adott egy zsibbasztót búcsúzóul, majd ő is „pávatáncolt” egyet Kata körül.
Iskola után hazafelé ballagtam, amikor valaki a nevemen szólított. Gábornak nevezett, pedig általában mindenki Gabinak szólít, ha fiú volt az illető akkor a vezetéknevemen. Megfordultam. Kata állt előttem a történelemkönyvét szorongatva.
– Azt mondták, neked jól megy a töri. Tudnál nekem segíteni? Nem nagyon értem ezt a Károly Róbertet.
– Persze! – mondtam.
Magam is meglepődtem a válaszomon. Miért akarok én annak segíteni, aki csupán már a puszta létezésével irritál engem? Furcsán éreztem magam. A talaj, mintha imbolygott volna a lábam alatt. Szerencsére a néptánc jó egyensúlyérzéket adott nekem, így nem látszott semmi, de a térdem egy kicsit citerázott. A gyomromban pillangók repkedtek vadul. Teljesen érthetetlen volt számomra ez az érzés.
– Minden rendben?
– Persze… persze…
– Jó akkor holnap tanítás után elmagyarázhatnád nekem az anyagot.
– Tanítás után… én… elmagyarázom – feleltem zavartan.
Ő csak kuncogott és elment. Legszívesebben kurjantottam volna egyet, de biztos, hogy kihívták volna rám a mentőt, hogy elment az eszem, ezért nem tettem, de ott akkor abban a pillanatban nagyon szerencsésnek mondhattam magam. Az osztály egyik legszebb és legokosabb lánya szóba állt velem.
Másnap, az angolórán egész érdekes feladatot kaptunk. A nyelvi laborban voltak az órák. Itt nem padok voltak, hanem boxok, és minden ilyen boxban volt egy fejhallgató. A tanár úr arra kért meg bennünket, hogy hallgassunk meg egy számot: a Beatles együttes Yesterday című dalát. Ezt kellett hallás után lefordítanunk. Tetszett ez a dal. Apa sok ehhez hasonló zenét mutatott nekem, amiket még ő vett fel a Luxemburgi Rádióból, egy Tesla B-100-as orsós magnóval, amikor még tinédzser volt.
Feri tanár bácsi, egy halk szavú, de nagy tudású nyelvtanár volt. Kicsit naiv művészlélek, amit néhány diák ki is használt. Nem volt szokása felemelni a hangját, ha a diákok nem figyeltek a tanórán. Így néhányan csak szórakozni jártak be az órájára. Az idő tájt észrevettük, hogy a szünetekben sokat hallgatja ezt a dalt, de nem tudtuk, hogy miért.
Elérkezett a tanítás vége, és Kata már várt rám. Sötétkék kötött pulcsi volt rajta, és fekete farmernadrág. November vége volt. Leültünk egy tanteremben és elkezdtünk együtt tanulni. Az Anjou-kor gazdaságpolitikája eléggé kifogott rajta.
– Ezt sosem fogom megérteni – mondta szomorúan és arcát a két tenyerébe temette.
– Dehogynem, figyelj! Károly Róbert miután leveri a kiskirályokat mivel találja szembe magát? Azzal, hogy üres a kincstár. Eddig érthető? – Kata bólintott. – Mihez kezd? Először is bevezeti a bányabért. A kitermelt aranynak vagy ezüstnek a harmadát a földesúr kapja, így érdekelt lesz a bányászatban, így sorra nyílnak meg a bányák. Ezen kívül új pénzt veret, és beveti a kapuadót, amit jobbágytelkenként kellett fizetni, így igen hamar tele lett a kincstár.
– Ez logikus – mondta elgondolkodva.
– Na látod, megy ez – szóltam és folytattuk tovább a tanulást. Néhány óra múlva azonban összeszedtem a bátorságomat, és rákérdeztem valami olyanra, ami mindig is érdekelt.
– Kérdezhetek valami személyeset tőled?
– Persze.
– Sokat szoktalak látni az anyukáddal, de apukádat még sohasem láttam.
Kata arca elkomorodott. Éreztem, hogy most túl messzire mentem. Fájó pontra tapintottam rá. Belül átkoztam is magam az ostobaságomért, de Kata nyugodt hangon válaszolt.
– Apa egy nagy cégnél dolgozik. Sokat utazik. Sokat veszekedtek emiatt anyával. Volt olyan, hogy üzleti utak miatt fél évig alig láttuk. Egy nap anyu kimondta: „Vagy a munka, vagy mi!”. Ekkor döntöttek úgy, hogy egy kis szünetet tartanak. Nem váltak el… még.
A jobb kezemet Kata vállára tettem. Nem tudom, hogy miért csináltam. Egy különleges erő irányította a testemet. Kata mélyen a szemembe nézett. Talán én voltam az, aki három hónap alatt talán erre rákérdezett. Megérezte a belőlem áradó együttérzést. A szemei ragyogtak és megpuszilta az arcomat köszönetképp. Mit ne mondjak, a paradicsom hozzám képes Hófehérke volt abban a pillanatban, úgy elvörösödtem. Kata viszont más témára terelte a szót.
– Hallottad a nagy meglepetést?
– Miféle meglepetést? – kérdeztem kíváncsian és próbáltam leplezni a zavaromat.
– Feri tanár bácsi el fogja énekelni a Yesterdayt a karácsonyi műsoron. Tirpák tanár bácsival gyakorolnak.
– Feri bá’ tud énekelni? Hiszen még a hangját sem szokta felemelni!
– Pedig így van, hidd el.
Elhittem, de néhány nap múlva már az egész iskola erről beszélt, még a tanárok között is. Valóban furcsa volt, hogy egy szolid, halk szavú, általában a nyilvánosság előtt szerény, és zárkózott ember kiáll a diákok, a tanárok, a szülők, egyszóval a falu közössége elé, és elkezd énekelni. Gyurka barátom meg volt arról győződve, hogy a tanár úr le fog égni, mint a Reichstag, hiszen még akkor sem tudott erélyesen felszólalni az osztály előtt, amikor komiszul viselkedtünk. Annyira idegennek tűnt ez az egész.
Az elkövetkező időkben az új kedvenc szórakozásunk az volt, hogy minden szünetben elmentünk a nyelvi labor előtt, és hallgattuk, ahogyan dúdolja a dalt.
– Hát nem egy Pavarotti – állapította meg Fodi.
– Csak dúdolja, nem énekli, nem tudjuk milyen az énekhangja – mondtam én, majd Kata odajött, és szigorú szemmel nézett ránk. Meg sem kellet szólalnia. Tudtuk, hogy nem tetszik neki, amit csinálunk.
– Inkább a Thálesz-tételt néznétek át! A múltkor is karót kaptatok – szólt szúrós hangon. Nem volt vele kedvünk vitázni, ezért inkább kimentünk az udvarra.
A napok múlásával elkezdődtek a próbák a karácsonyi műsorra. Én az öreg pásztor szerepét kaptam aki, mivel semmi egyebe nem lévén, egyetlen báránykáját adta oda a jászolban fekvő Jézusnak. Kata az egyik angyal volt. A próbákon sokat beszélgettünk, és olykor elkuncogtunk magunkat, amikor az egyik fiú, aki Boldizsár királyt alakította, lányos zavarában mirha helyett marhát mondott.
– Mit fogsz csinálni a szünetben? – kérdeztem Katától.
– Hát… apánál leszek a szünetben. És te?
Egy kicsit lehangolódtam. Jó volt vele beszélgetni. Nézni a mosolyát, ahogy nevet néhány viccemen, és ahogy a téli szél néha belekapott a szőke hajába.
– Szerintem szánkózunk egy jót tesómmal – válaszoltam. Pedig szívesebben lettem volna Katával. Lehet szánkóztunk is volna, de volt arra is példa, hogy az utcában lévő gyerekek összegyűltek, két csapatra osztották magukat, és ádáz hógolyócsatába kezdtek. Remek móka volt.
– Az jó, én valószínűleg még szilveszterkor is a Sas kabarét fogom nézni apával – szólt csalódott hangon. Ekkor én elkezdtem énekelni a Defekt Duó egyik dalát, ami ennek a kabarénak állandó része volt.
– „Hull a veréb a fáról, elájult a széngáztól…”
– Na, most fejezd be! – nézett rám szúrós tekintettel, majd mindketten elnevettünk magunkat.Elérkezett az előadás napja. Mindenki nagyon izgult. Én is szinte tűkön ültem, pedig a szövegem egyáltalán nem volt nehéz. Nem ez foglalkoztatott minket, hanem az, hogy Feri tanár bácsi énekelni fog. A mi karácsonyi történetünket feldolgozó darabunk jól sikerült, és utána jött a tanár úr. Világosbarna öltönyt viselt, fekete inggel és krémszínű nyakkendővel. A stúdiósok betették a zenei alapot, és felhangoztak az első harmóniák, majd Feri bácsi énekelni kezdett. Leesett az állunk. Tiszta, mély hanggal énekelte, és remek kiejtéssel, elvégre angoltanár volt. Katával egymásra néztünk. A szemünkben ott csillogott valami. A dal hatására és a tekintetünk találkozásával éreztük, hogy a lelkünk egyszerre rezonál. Szeretem, és érzem azt, hogy ő is szeret engem. Kimelegedtem, és elkezdtem verejtékezni.
A tanár úr produkcióját vastaps fogadta, és mindenki ott kiabálta: „Vissza, vissza!”, így még egyszer el kellett énekelnie a dalt. De mi már arra nem is figyeltünk Katával, csak egymást néztük a legtisztább érzéssel a keblünkben.
Az előadás után nem mentem haza a családdal, hanem úgy döntöttem, hogy hazakísérem Katát. Neki csak a nagymamája jött el, mert az anyukája éjszakás volt.
– Sose hittem volna, hogy ilyen jó hangja van! – mondtam elképedve, miközben sétáltunk.
– Én sejtettem – mosolygott Kata.
Aztán megérkeztünk a házukhoz. Kínos csend lett rajtunk úrrá. Nem tudtam mit tegyek. Az kizárt volt, hogy azt csináljam, mint az édesanyám kedvenc latin-amerikai sorozatának férfijai: egy heves csókot adjak. Igazából azt sem tudtam, hogyan kell csókolózni. Éppen kitaláltam volna valamit, amikor Kata hirtelen és szorosan átölelt. Ebben az ölelésben benne volt minden érzelem.
– Nagyon szeretek veled lenni – mondta.
– Én is – feleletem. Megpusziltuk egymás arcát és én, végtelen örömmel a szívemben, hazaindultam.
A téli szünet abból állt ki, hogy szánkóztam, játszottam a számítógépen, olvastam bejglit ettem, és a templomi műsorban is szerepeltem. Mindeközben Katára gondoltam, és arra, hogy mi lesz velünk a szünet után. Ismerve a saját szerencsémet meg voltam arról győződve, hogy valamit el fogok rontani a kapcsolatunkban. Ez mélyen belül idegessé tett. Nem akartam visszamenni az iskolába, nem akartam találkozni Katával. Féltem, hogy mit fognak szólni a többiek. Január 5-én azonban iskolába kellett mennem. Leültem a helyemre, és vártam. Mindenki arról beszélt, hogy milyen jó volt a szünet, én pedig csak ott ültem feszülten, szótlanul. Akkor belépett Kata, nem szólt, nem is lett volna rá ideje, mert elkezdődött a földrajz óra, amit én nagyon untam. Már éppen kifejlesztettem volna magamban a nyitott szemmel való alvás különleges képességét, amikor Pisti megkocogtatta a vállam. Egy kis papírdarabot adott át, ami össze volt hajtva. Kinyitottam. Mosolygós, kerek lánybetűk tárultak elém:
„Köszönöm azt az estét! Puszi. Kata.”
Tudtam, hogy a műsor utáni estére célzott. A fejem teljesen elvörösödött, és ránéztem, ő pedig énrám. Rózsás pír jelent meg az arcán. Ettől fogva mindenhová együtt mentünk. Volt, hogy kézen fogva is, de csak titokban. Tavasszal nézegettük az égen úszó felhőket, és próbáltuk kitalálni, hogy vajon mire hasonlít. Én segítettem neki történelemben, ő korrepetált matekból. Nagyon jól elvoltunk egymással.
A tanév lassan elszaladt. Emília néni felkérte Katát, hogy szavaljon a ballagási ünnepségen. Örültem neki. Már közel sem voltam féltékeny rá, mint a tanév elején. Hiszen ő volt a barátnőm, az ő öröme, az enyém is volt.
A kötelező beszédek és búcsúzkodások után Kata állt a mikrofon mögé. Fehér blúz és fekete szoknya volt rajta, de most összefogta a haját egy csattal. Határozott, mégis lágy hanggal kezdte el a szavalatot:

Fogarassy E: Diákszerelem

Emlékszel még arra a percre?
Csak néztük egymást, mint az ostoba gyerekek.
Hiszen azok voltunk!
Én még féltem, de te megértettél!
Emlékszel még?
Órák helyett egymást néztük.
S az a sok kis levél!
Az egész osztály tudta szerelmünk.
Ugye nem felejtetted el? …
Mondd, hogy mindenre ugyanúgy emlékszel, hiszen
jöhet bármilyen érzés,
A diákszerelmet nem törölheti el.

Vastaps fogadta a szép szavalatot. Én pedig büszke voltam rá. A bizonyítványosztás után együtt fagyiztunk, és már meg mertük fogni egymás kezét mások előtt is. Boldogok voltunk. Terveztük a nyarat, hogy mennyi mindent fogunk majd együtt csinálni. Biciklizés, nagy séták, strand. Ez várt ránk a nyáron.
Egy este, amikor az iskola futballpályájánál ültünk nagyon komor volt. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baja, de megelőzött.
– Apa és anya kibékültek. Elköltözünk… Kanadába – szólt és a szemébe könnyek szöktek. – Apa ott kapott egy cégnél állást, és anyának is könnyebb lenne.
A szívem megsajdult, de tudtam, nem Katán múlott, hogy az események így alakultak. Letöröltem a könnyeit. Ekkor azt éreztem, hogy meg kell tennem valamit, és ekkor elcsattant közöttünk az első csók. Lágy volt, és finom, mint egy szellő. Akkor, ott megígértük egymásnak, hogy írni fogunk.
Így is történt, talán még mai napig megvan az a kép, ahogy Kata ott áll a Niagaránál és mosolyog. Aztán az évek mentek. Mind a ketten a tanulmányainkkal, és a sorsunk kovácsolásával foglalkoztunk. Egyre kevesebb levél jött tőle, és én sem írtam már túl gyakran. A kapcsolat végül megszakadt.
Amikor nyolcadikos lettem, és ott álltam, mint ballagó, hallgattam a búcsúbeszédeket, és jött a szavalat. Ugyanaz a vers, amit Kata mondott el néhány évvel korábban. Fátyolosodni kezdett a tekintetem. Sokan azt hitték az elmúlt nyolc év emlékei jöttek fel bennem. Ez is benne volt. De leginkább az elmúlt idő szerelme csalt könnyet a szemembe.
Néhány éve az interneten találtam rá. Férjhez ment, és van egy kétéves kislánya. Boldog családanya lett azóta.
A régi fűzfát, ahol baglyok tanyáztak, és rengeteget beszélgettünk, már kivágták. A fagylaltozónak, és az öreg csocsóasztalnak is már csak hűlt helye van azóta. De a diákszerelem megmaradt mélyen bennem.
Azért, mert igazi volt!