Susog a nád az őszi szélben.
Hajladozik vékony szára.
Nap levette szép ruhaját,
s tűnt tova a tó aljába.

Lámpást gyújtott az Esthajnal.
Az öreg Göncöl köszön neki:
„Látod ott a Vándort, testvér?
Jó irányt most mutass neki!”

Ott a nádas széle partján
alszik már a bölömbika.
Fészke alján sok fióka.
Egyiknek sincs félni oka.

Szél úrfinak játszi kedve
hajt sok ördögszekeret.
S a Vándort megtréfálva,
megtépázza a köpönyeget.

Szegény pára összerezzen:
„Mit ártottam én neked?!”
A Szél port hintve arcába szólt:
„Nem hallom az éneked.”

Néma maradt a Vándor.
Csak vitte tovább lába.
Alakja, mint forró viasz
olvadt be a félhomályba.

Életében sokat dalolt.
Vígságától zengett lelke.
Énekétől táncra perdült
erdei vad, hangya s gerle.

Mohos kő lett vánkosául.
Takarója holdsugár.
Kenyere bú, itala könny.
Nincsen semmi öröme már.

S a horizonton megjelent
az öreg kunyhó fénye.
Nevetésnek víg öröme
visszhangzott a szélbe.

“Apánk! Édesapánk!”
Csivitelte három
édes, apró gyermek
drágák a világon.

S a Vándor dalra fakadt
családja körében.
Táncolt a gyertyaláng,
az éjjeli sötétben.

Nem volt többé vándor.
Hazaérkezett.
Kopott lelke immáron
kifényesedett.

Hajdúböszörmény, 2025. december 19.

Kép: Caspar David Friedrich Vándor a ködtengerben (1818)